Ma reggel Lukával ismét a hadak útjára tértünk, és hét után valamivel már a TV2 Róna utcai főhadiszállásán voltunk. A kertben kialakítottunk egy főzőhelyet, amelyen nekiálltunk a paprikás csirke elkészítésének. Szokásos módon mellénk gyűlt minden arrajáró, és senki nem vetette el egy reggeli paprikás gondolatatát. A porondon ma Havas "Tanár úr" Henrik, és a Budapest-Bamakon jó ismerőssé vált Szabó "Villám Géza" Gál András volt a társattrakció. A riportban mindketten mellettünk voltak, és pozitív felhangokkal ment végig a műsor. Miután porond-társainkkal elfogyasztottunk néhány PR falatot  a kamera előtt, a paprikást meg a Róna utca két kertészének ajándékoztuk, akik lelkesen vörösbort és tésztát vizionáltak a fogás köré - bár nem vagyok benne biztos, hogy mesterművünk nem a macskák gyomrában végezte.

Ezt követően Luka felvitt Hűvösvölgybe, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézethez (népszerűbb nevén Lipótmezőre, az elmegyógyintézethez), hogy megkezdhessem a hiperbár kezeléseket a törött karjaim gyógyulásának gyorsítása érdekében. Mielőtt elváltak volna útjaink, Luka megállapította:

- Lehet, hogy itt is kellene maradnunk. Egész nap beszélhetnénk bármiről, és még enni is kapnánk.

Ezzel a nem alaptalan elszólással a fejemben mentem fel a Hiperbár Centrumhoz, ahol Viktor várt kollégái kíséretében. Gőbl Anna doktornő feltérképezte a fülemet, vérnyomásomat, mindenféle kórképemet, majd jóvágyta a kezelés megkezdését, a "merülést".

Miután megszabadultam folyékony ballasztomtól, és kezembe nyomtak egy forró kávét némi vajas sütemény kíséretében, betessékeltek egy 6-7 méter hosszú, kb. 2 méter magas és ugyanilyen széles hengerbe, ami leginkább egy különös tengeralattjáró valamely belső utazóegységére emlékeztetett. Egy szűk folyosó mentén kék bőrülések sorakoztak, amelyek felett apró, kerek üvegeken lehetett kikémlelni a külső helységbe. Egy vékony sávban kiláttam a kamrából az elmegyógyintézet békés, zöld kertjébe, és gyanúra alapos okot adó módon eluralkodott rajtam a gondolat, hogy ez így jó.

Miután leellenőrizték, hogy minden elektronikus és robbanásveszélyes tárgytól megváltam (ha az oxigén belobbanna, kb. 3 másodperc alatt égnék szénné), ránk zárták a vastag fémajtókat. A merülésben Anna doktornő kísért, a betegtársam meg egy sérült lábú kissrác és egy ötvenes búvároktató volt, akinek a bokája egy-két nappal azelőtt fordult ki a helyéből. Mindannyian a nagy nyomás alatt belélegzett tiszta oxigén jótékony, gyógyulási folyamatokat felgyorsító hatásainak készültek kitenni magukat.

A merülés megkezdésekor Anna doktornő rámutatott egy felfújt labdára, aminek egyre laposabbá kell majd válni a nyomás növekedésekor. Már néhány tíz centiméteren éreztem fülemben a növekvő szorítást, amit szorgalmas nyeldeklésekkel ellensúlyoztam. Miközben bőszen egyenlítettem, a hőmérséklet egyre emelkedett, és a labda meg úgy meg ment össze, mint egy nevadai chuckwala gyík, amely jobbnak látja leengedni az egyébként ellenségei elriasztására használt rémisztgető arzenáljának fő csapásmérő eszközéül szolgáló léghólyagjait, amikor belátja, hogy a feléje robogó soktonnás kamionnal készülő hősi összecsapásában nagy eséllyel ő kerülne előbb az örök légyvadászmezőkre.

Benyomásaimat egyre nehezebben tudtam megosztani Anna doktornővel, ugyanis hangom torzulni kezdett. Kísérőm megnyugtatott, hogy ezt egyelőre csak én hallom így, de valamivel nagyobb nyomáson, mondjuk ötven méter mélyen már más is hallaná a torzulást, ami akkora mértéket képes venni, hogy még egy, a Bécsi Operában edzett basszus is legfeljebb egy hupikék törpike kórusban találhatna méltó fogadtatásra.


Amikor leértünk 15 méterre (a belső nyomás elérte a 1,5 bart), felhelyeztek az arcomra egy légzőmaszkot, amin keresztül a tiszta oxigént gyűjtheti magába a gyógyulásra váró ember fia. Idegen, és természetellenes volt így levegőt venni elsőre, amit néhány levegővétel után fokozott a légzési folyamat fizikai nehézsége. Az első néhány percben erőt kellett kifejtenem, hogy levegőhöz jussak, és olyan érzésem volt, hogy menten megfulladok, ha nem vehetek rendesen levegőt. Mielőtt gyáván menekülve letéptem volna magamról a maszkot, az izmaimban elkezdtem érezni, hogy keményednek, és különös, alig érzékelhető bizsergés árasztott el. Valami beindult bennem, még mindig nem fulladtam meg, úgyhogy úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, végigcsinálom az előttem álló másfél órát, és hallgatom a kamrában ülők légzőmaszkjából ritmikusan váltakozó gépi levegővételt. Fél óra után öt perc szünet következett, ami alatt a kamra normál levegőjét lélegezhettem, és élve az alkalommal, azonnal kikiáltottam a Darth Vader Klub megalakulását.

Az emelkedés a szeánsz vége előtt 15 perccel kezdődött meg. Füleimben szorgalmas pattogás indult meg, a labda egyre jobban kezdte visszanyerni eredeti formáját, a levegő hőmérséklete meg rohamosan csökkenni kezdett, amit ködszerűen gomolygó párafoltok kialakulása kísért.

A gőzölgő kamrát elhagyva hihetetlen erőt éreztem magamban, mintha izmaimat felpumpálták volna. Fáradtságom is eltűnt, és akkora étvágyam volt, hogy egy marhagulyát képes lettem volna egyben lenyelni. Ha ehhez tartom magamat, akkor nagyon gyors gyógyulás vár rám. Világ úszó-mászó-repülő teremtményei, reszkessetek!